A családállítás nem arról szól, hogy a felelősséget az őseinkre toljuk!

 Többször hallottam már egy különös véleményt, miszerint nem érdemes az őseink sorsával foglalkozni, mert nem az a megoldás, hogy a saját problémáinkért a felmenőinket okoljuk, hanem az, hogy felvállaljuk a felelősséget a saját életünkért.

Hmm. Érdekes nézőpont. Azzal a részével egyetértek, hogy a saját életünkért felelősséget kell vállalnunk. A másik feléről viszont merőben más a véleményem.

Szerintem az őseink életének, sorsának, tragédiáinak megismerése a saját önismeretünk fontos része. Ha tudjuk, honnan jöttünk, milyen út vezetett jelenlegi helyzetünkhöz, milyen hatások alakították felmenőink és saját életünket, sokkal inkább tudunk haladni az önazonosság felé. Gyökerek nélkül a fa elsorvad, nem hoz termést. Így van ez velünk is. A szüleink, nagyszüleink élettörténetének megismerése, megértése, elfogadása közelebb visz önmagunkhoz. Ennek a folyamatnak nem a felelősök keresése a célja, hanem a bennünket ért hatások tudatosítása, és ezáltal a tudattalanul ismételt mintázatok felismerése, átdolgozása, hogy azután egy szabadabb életet élhessünk.

Ahogy Jung is mondta: „Mindaddig, amíg a tudattalan tudatossá nem válik, a tudatalatti fogja irányítani az életed, és te sorsnak fogod nevezni.”

Őseink sorsát a tudattalanunkban visszük tovább, akár akarjuk, akár nem. Lehet erről nem venni tudomást, de attól, hogy nem tudjuk mi történt velük, még hat ránk. Ahogy azt is mondhatnám, hogy nem hiszek a gravitációban, mert nem látom. De ha kiugrok az ablakon, akkor rájövök, hogy létezik. Csak már túl késő…

Az ősök élete persze nem ilyen direkt módon hat ránk, hanem észrevétlenül, tudattalan formában, ahogy ezt ma már nagyon sok epigenetikai kutatás is bizonyítja. De, aki egyszer megtapasztalta, hogy milyen átalakulást hozott a jelenbeli életére valamelyik ősével történt tragédia felszínre hozása és elfogadása, annak többé nincs szüksége semmilyen tudományos magyarázatra. A tapasztalat magáért beszél.

Aki volt már valaha családállításon, az nagyon jól tudja, hogy ott nem azért keressük az összefonódásokat őseink sorsával, hogy őket okoljuk problémáinkért. Épp ellenkezőleg, a megoldást legtöbb esetben az hozza, ha tisztelettel meg tudunk hajolni előttük és a sorsuk előtt, ha elfogadjuk a velük történteket, vagy éppen a tetteiket. Ami sok esetben nem könnyű. Komoly belső munka zajlik egy-egy ilyen alkalmon.

De az a tapasztalatom, hogy aki hajlandó ilyenfajta befelé nézésre, önmagával való foglalkozásra, az egyre inkább felvállalja a saját életéért a felelősséget és kezdi tudatosan élni az életét.

Meggyőződésem, hogy ebből a folyamatból nem lehet kizárni az őseinket. Hisz ahogy József Attila írta:

„Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős.”