Út a belső valóságig

1. FEJEZET

Hatalmas felhőszakadás zúdult a magyar fővárosra szeptember dekádján a 2007-es évben. Az ég teljesen elsötétedett ebéd után, villanyt kellett kapcsolni az irodákban. A csatornák nem győzték nyelni a vizet, néhány gyalogos rémülten menekült be a legközelebbi boltba vagy étterembe. A hömpölygő áradatban elakadt autók dudájának zaja hallatszott mindenfelől, és zavarodott kiabálás szűrődött át az eső zuhogásának robaján. Néhány perc alatt feje tetejére állt a világ, mintha az időjárás is jelezte volna, hogy valami nincs rendben, de Laura nem figyelt az ilyen jelekre. Akkor még nem.

Késő délután, amikor Laura belépett egy patinás kávézóba, még mindig esett az eső, de az utcákon már helyreállt a rend. Esernyőjét összezárta, és próbálta lerázni róla a konokul kapaszkodó esőcseppeket.

Megigazította vállig érő gesztenyebarna haját, végigsimított tökéletes alakjára feszesen simuló galambszürke szoknyáján, majd fürkésző tekintettel pásztázta végig az antik körasztaloknál ülő vendégeket. Megpillantotta az ismerős szőke hajfürtöket, és elmosolyodott.

Lilla a telefonján pötyögött valamit. Csak akkor nézett fel, amikor Laura mellé lépett, és ráköszönt.

Több mint egy hónap telt el az utolsó találkozásuk óta. Laura ritkán ért rá a munkája miatt, de Lilla elfogadta ezt. Nyolc éve, egy tanfolyamon találkoztak először. Véletlenül egymás mellé ültek le, és az első pillanattól kezdve egy hullámhosszon voltak. Lilla meg volt győződve róla, hogy előző életükben is jóban voltak. Laura viszont nem hitt a lélekvándorlásban. Ez volt az egyik a néhány kérdéskörből, amiben nem értettek egyet, a legtöbb dologban azonban hasonló volt a véleményük. Laura szerint az azonos életszemlélet volt az oka annak, hogy olyan jól megértették egymást, és nem valami előző életben megélt közös tapasztalat.

Laura lendületesen huppant bele a kényelmes bőrfotelba.

– Mi újság az irodában? – érdeklődött barátnője jól menő könyvelőirodája felől.

– Csak a szokásos – legyintett Lilla. – Egy emberem megint felállt, kereshetek újat. Jövő héten lesz egy NAV ellenőrzésem, múlt héten jött két új ügyfél, a régiek meg kavarnak. Semmi extra. Dögunalom –zárta le a témát. Figyelme a jóképű pincérre vándorolt, aki elegáns mozdulatokkal éppen az asztalra helyezte a korábban rendelt két kapucsínót.

– Izgalmas híreim is vannak! – élénkült fel, amint újra kettesben maradtak. Vidám csacsogása hamarosan betöltötte az ablak melletti mélyedést. Beszámolója egy új pasiról szólt. Nemrég vált el, és most teljes gőzzel vetette bele magát a szabadság adta lehetőségekbe. Laura figyelmesen hallgatott, néha egy „ühüm” és „ajha” is elhagyta a száját.

Egy óra intenzív csevegés után kezdett kifulladni a téma.

– Veletek mi a helyzet? – kérdezte Lilla hirtelen. Nagy kék szemeit barátnője arcára tapasztotta, és közelebb húzódott hozzá.

– Semmi – a hangulati skála mutatója hirtelen nagyot zuhant.

– Megint összevesztetek?

– Dávid szerint csak én veszekszem – vonta meg a vállát Laura.

– Mi történt?

– Tegnap megint vasárnapi ebéden voltunk az anyjánál. Az a banya pedig ismét rákezdte a szokásos dumáját. Dávid meg csak ült, mint a sülthal. Sosem véd meg az anyjától. Ha szeretne, megvédene.

– Azért ez egy kicsit bonyolultabb – felelt Lilla. – Egyébként is, miért Dávidnak kellene megvédenie téged? Nem úgy ismerlek, mint aki ne tudná magát bármilyen helyzetben megóvni.

– Nem azért kell megvédenie, mert én nem tudom magam. Csak tudni akarom, hogy figyel rám és törődik velem. De már egyáltalán nem érzem. Néha nagyon elegem van az egészből. Talán jobb lenne külön.

– Azért még nem szoktak elválni, mert időnként van egy kis veszekedés.

– Időnként? Már szinte heti rendszerességgel összeveszünk valamin. Ezt nem nevezném időnkéntinek! És kis veszekedésnek sem!

– Nem is beszéltek?

– Beszélünk pár szót, de csak teljesen közömbös, hétköznapi dolgokról.

– Az is valami.

– Hát nekem kevés. Szerintem nem is illünk össze.

– Ezt miből gondolod?

– Például én korán kelő vagyok, ő meg lusta. Én igyekszem odafigyelni az egészséges étkezésre, ő mindenfélét össze eszik. Mondjuk így sem hízik meg, de az mindegy. Egyáltalán nem kitartó. Én rendszeresen sportolok, ő csak hébe-hóba csinál valamit. Én karriert építek, ő meg csak dolgozgat. Semmit sem tud teljes erőbedobással csinálni. Kivéve a hobbijait, biliárdozni meg bowlingozni például mindig van ideje.

– Azért, mert másképp csináltok dolgokat, még nem biztos, hogy nem illetek össze.

– Az lehet, de más is van. Amikor valamit elmondok, kioktat, ahelyett, hogy csak meghallgatna. Az anyja egyfolytában ugráltatja, ő meg minden szóra pattan. Bezzeg nekem nem! Csak az számít, amit az anyja mond, én nem is vagyok fontos neki.

– Azt azért nem hinném. Amúgy mi az a sok hülyeség, amit az anyósod folyton kántál?

– Nem kéne állandóan dolgoznom, inkább otthon kellene lennem többet, főzni a férjemnek, gondoskodni róla, foglalkozni a háztartással, gyereket szülni, meg hasonló hülyeségek.

– Szerinted Dávidnak mit kellett volna mondania erre?

– Azt, hogy neki így vagyok jó.

– Mi van, ha ő is arra vágyik, hogy többet legyél otthon?

– Akkor miért nem mondja?

– Merné? – Lilla mélyen barátnője sötétbarna szemébe nézett.

– Te mindig Dávidot véded! Akkor is az ő pártján voltál, amikor azon vesztünk össze, hogy nem vállalta el az osztályvezetői pozíciót.

– Nem éreztem, hogy állnom kellene bárkinek a pártján.

– De hogy lehet egy ilyen lehetőséget visszautasítani!?

– Miért nem fogadod el a döntését? Lehet, hogy ő nem akar reggeltől estig dolgozni, mint te.

– Már megint őt véded.

– Lehet. Tudod, azt látom, hogy Dávid sokkal többet megtesz érted és a kapcsolatotokért, mint amennyit Tomi hajlandó volt értünk.

– Szóval szerinted is én vagyok a hibás, amiért nem működik.

– Nem. Egyáltalán nem gondolom, hogy bármelyikőtök hibás lenne. Minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek. De azok maguktól ritkán múlnak el. Egy jó párkapcsolatért meg kell dolgozni.

– Ajha, már szakértő lettél? – húzta el a száját Laura, és nem bánta, hogy hangjából sütött a gúny.

– Hidd el, nem keveset foglalkoztam a témával. Szerintem a ti kapcsolatotok még menthető.

– Ezt meg te miből látod? – Laura egyre ingerültebb lett. Kezdte fárasztani a beszélgetés.

– Abból, ahogy Dávid rád néz. Meg ti még tudtok beszélgetni, közös programot csinálni.

– Na persze, a közös program többnyire az, hogy elmegyünk az anyjához!

– Akkor szervezz valami mást!

– Mért pont én? Ő is szervezhetne. Miért én erőlködjek mindig? Szerintem sokkal egyszerűbb lenne elválni, és …

– Megtalálni a herceget fehér lovon?

Laura elengedte füle mellett a csipkelődő megjegyzést, és kibámult az ablakon, úgy folytatta:

– Olyan kapcsolatra vágyom, amiben tudom, hogy a párom szeret. Érezni akarom, hogy én vagyok neki a legfontosabb a világon.

– Laura, én biztos vagyok benne, hogy Dávid szeret téged.

– Nem hiszem. Nem érzem.

– Miből éreznéd?

– Nem is tudom. Azt csak úgy érzed. Mondjuk csináljon valamit értem, ami nem vall rá. Beszélgessen velem, de úgy, hogy figyel is rám, nem pedig csak az észt osztja. Vagy mondjuk öleljen meg minden nap, akár többször is.

– Ennyi? Beszélgessen és öleljen meg? Szerintem ezt Dávid is meg tudja csinálni, ha elmondod neki.

– Az nem ugyanaz. Ne azért csinálja, mert mondom! Érezze meg, hogy mire van szükségem – magyarázta egyre türelmetlenebbül. Úgy érezte, elbeszélnek egymás mellett. Mintha Lilla direkt nem akarná most megérteni, pedig máskor mindig támogatni és bíztatni szokta.

– Laura, ez nem így működik. Vannak dolgok, amiket meg kell mondani a másiknak. Meg kell tanítani neki, hogy neked mi lenne jó. Olyan pasi nincs, aki minden gondolatodat kitalálja.

– Azt te honnan tudod? – kérdezte Laura ellenségesen. Elege volt abból, hogy mindig mindenki ki akarja oktatni. Tessék, most még a legjobb barátnője is, aki általában megértő és segítőkész. Igenis van olyan pasi, akire vágyik. Tudja, mert már tapasztalta. De ezt most nem akarta Lilla orrára kötni.

A pincér a legjobbkor kérdezte meg, hogy hozhat-e még valamit, megtörve ezzel a hirtelen beállt kínos csöndet.

Csak a számlát kérték.

Lilla az asztalon maradt csészéket kezdte igazgatni, nem nézett barátnőjére. Megköszörülte a torkát, mielőtt újra megszólalt.

– Ne gondold, hogy a válás olyan egyszerű – hangja szokatlanul visszafogott volt. – Ha lehetne, visszacsinálnám.

Laura felkapta a fejét.

– Ez most komoly?

– Igen, teljesen komoly.

– Ezt még sosem mondtad.

– Nehéz bevallani, ha rosszul döntesz.

– Azt hittem, élvezed a szabadságot.

– Néha igen, de sokat sírok esténként. Nehéz a magánnyal szembesülni. Hiányzik az állandó társ, akire lehet számítani. Igaz, Tomira az utóbbi időben már nem lehetett, néha mégis bánom, hogy nem tettünk meg mindent a kapcsolatunk megmentéséért.

– Sajnálom. Ezt nem tudtam – Laura megsimogatta Lilla kezét. Meglepte barátnője őszinte vallomása, ingerültsége teljesen elmúlt.

– Nem érdekes, nem a te hibád – Lilla ismét mosolygott. – De te ne hamarkodd el!

– Jó. Bár nem tudom, mit tehetnék.

– Miért nem mentek el párterápiára? Mi sajnos ezt kihagytuk. Pedig Zsuzsiéknak segített.

– Hülyeség! Különben is, Dávid tuti nem jönne el. Marhaságnak tart minden ilyesmit.

– Akkor menj el terápiára te! Nekem sokat segített a válás után. Kár, hogy nem előtte mentem.

– Jaj, hagyjál! Már te is ezzel jössz? A nővérem is folyton ezzel piszkál!

– A nő-vé-red? – Lilla hangjából sütött a felháborodottság. – Nyolc éve ismerlek, és egyszer sem említetted, hogy van nővéred!

– Ne haragudj. Nagyon ritkán beszélünk.

– Azért akkor is mondhattad volna!

– Igen, tudom. Csak nem szeretek a testvéremre gondolni, mert nehéz időszakot juttat eszembe.

Lilla fürkészve nézte barátnőjét.

– Sosem beszélsz a múltbéli dolgokról. Néha úgy érzem, mintha titkolnál valamit. Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz.

– Tudom – Laura nagyot sóhajtott. Talán tényleg el kellene mesélnie Lillának mi történt sok évvel ezelőtt. Igen, el fogja mondani. Valamikor, de nem most. Lassan kezdett újra beszélni – Ne haragudj, annyira nehéz beszélnem róla. Még gondolni sem akarok rá.

Telefoncsörgés éles hangja törte meg a meghitt hangulatot. Pár másodpercbe telt, mire Laura felfogta, hogy az ő mobilja csörög.

– Bocsi, elfelejtettem lehalkítani – nyúlt a készülékért, hogy kinyomja.

Érezte, hogy kiszalad a vér az arcából, ahogy meglátta, ki hívja.

– Mi van? Ki az?

– Semmi, nem érdekes.

– Vedd fel nyugodtan!

– Nem, nem érdekes, majd visszahívom.

A mobil újra csengett. Laura ismét kinyomta a hívást, lenémította a telefont, majd jó mélyre süllyesztette a táskájában. Látta, hogy Lilla próbálja meglesni a kijelzőt, de úgy tett, mintha nem vette volna észre.

Beszélgetésük formálissá vált, a meghitt csevegés hangulata elillant. Laura csak kurta mondatokban válaszolt barátnője kérdéseire, egyáltalán nem sikerült palástolnia, hogy máshol járnak a gondolatai. Érzékelte, hogy Lilla ettől egyre feszültebb, de még mielőtt szóvá tehette volna, Laura az órájára nézett, és közölte, hogy mennie kell. Szinte menekült a fürkésző pillantások elől. Tudta, hogy magyarázattal tartozik barátnőjének, de most nagyon nem volt hozzá kedve.

Odakint előhúzta a telefonját. Négyszer hívta Edit, a nővére. Mi lehet olyan fontos? Ennyiszer nem szokott hívogatni. Nem akart most beszélni vele. Igazából sosem akart, de most különösen nem. Furcsa feszültséget érzett, mióta egyáltalán szóba került a nővére.

Majd otthonról visszahívom, döntötte el, és visszadobta a telefont a táskájába.

Nem sokkal később Laura belépett társasházi lakásuk hatalmas nappaliba nyíló ajtaján. A nappalival egy légtérben volt az étkező és a konyha is, így egyből látta, hogy férje már hazaért. Épp kávét kortyolgatott a konyhapultnál, miközben telefonján nézett valamit.

– Szia Laura, beszélnünk kell! – sietett feleségéhez, és egy puszit nyomott az arcára. Fél fejjel magasabb volt Lauránál, rövid barna haja jól illett markáns arcához.

– Rendben, hallgatlak – Laura ledobta valódi bőrből készült táskáját az előszobát helyettesítő polcra és kibújt a magassarkúból.

– Gyere, ülj ide mellém – mondta Dávid, és finoman a kanapé felé húzta a nőt. Barna szemei csillogtak, ahogy feleségére tekintett.

Laura furcsán nézett férjére, nem szokott ilyen színpadias lenni.

– Mi az? – kérdezte kissé nyersen.

– Délután hívott Edit.

– Oké, majd beszélek vele. Engem is keresett, csak még nem volt időm visszahívni – csattant fel Laura. Elege volt abból, hogy férje folyton megpróbálta őket egymás felé terelni. Már százszor kérte, hogy ezt hagyja abba. Őket nem lehet kibékíteni, mert nincsenek összeveszve. Egyszerűen csak nincsenek jóban. Arra nem is emlékezett, hogy miért és mióta, mintha már gyerekkorukban sem lettek volna igazán jó testvérek. Később rosszabb lett, legalábbis szerinte. Nővére meg Dávid pedig próbálták úgy beállítani, mintha csak ő lenne az oka a megromlott kapcsolatnak.

– De…

– Hagyj minket békén, majd beszélünk, amikor akarunk! – dörrent rá a férjére.

– Rendben, valamit mégis muszáj elmondanom.

Laura meglepődött, milyen lágy a férfi hangja, nem így szokott reagálni a dühkitöréseire.

– Oké. Hallgatlak – mondta lehiggadva.

A férfi egy darabig tétovázott, mintha nem tudná, hogy kezdjen neki, aztán egy szuszra elhadarta:

– Azért keresett Edit, mert ma délután meghalt a nagymamád.

– Mi? – Laura úgy érezte, mintha egy nagy kalapáccsal alaposan fejbe ütötték volna.

– Reggel a szomszéd néni hívott mentőt, mert látta, hogy összeesett az udvaron. Bevitték a kórházba, de pár óra múlva meghalt. Agyérgörcsöt kapott. – Dávid magyarázó szavai messziről jöttek.

Laura szótlanul ült egy darabig. Előre meredt, látszólag a fényes járólapokat vizsgálta, de nem is látta őket. Nagyi mosolygós arca jelent meg előtte, és úgy érezte, mintha szívét jeges marok szorítaná.

– Edit már úton van a kórházba. Holnap reggel intézi a temetést is – szólalt meg Dávid. – Azt üzente, örülne, ha te is lemennél holnap.

Laura lassan Dávid felé fordította a fejét. El is felejtette, hogy ül mellette valaki.

– Én nem megyek – koppantak kemény szavai. Lendületesen felállt, korábbi bizonytalanságának már nyoma sem volt.

– Hova mész?

– Futni.

– Mi? Hiszen szakad az eső!

– És?

… ha tovább szeretnéd olvasni, itt megrendelheted a könyvet.