Sok konfliktus súlyosbodik el azért, mert a benne lévő felek beleragadnak a saját álláspontjukba. Annyira ragaszkodnak saját nézőpontjukhoz, hogy szinte meg sem hallják azt, amit a másik mond. Belegondolni meg végképp nem tudnak. Pedig ha kicsit nyitnának, könnyen lehet, hogy megtalálnák a közös nevezőt.

Eszembe jutott egyik esetem.

Egy házaspár volt nálam. Nagyon intelligensek voltak, de tele konfliktusokkal. Igazából a mélyben szerették és tisztelték is egymást, de a felszínen imádtak egymással vitatkozni. S persze mindketten ragaszkodtak a saját igazukhoz. Folytonosan rivalizáltak egymással. Be akarták bizonyítani, hogy jobbak a másiknál. A háttérben mindketten önbecsülési problémákkal küzdöttek, de ezt nagyon ügyesen palástolták.

Egyik alkalommal azon vitáztak, hogy melyikük kezeli jobban a gyermekük támogatását.

Az apának az volt a problémája, hogy a felesége mindjárt ugrik a fiúk első szavára, és mindenben segít neki. Az volt ezzel a problémája, hogy így nem tanulja meg a srác megoldani a problémáit. Attól félt, hogy nem fogja megállni a helyét az életben.

Az anyának pedig az volt a gondja, hogy szerinte a férje nem támogatja eléggé a gyermeküket. Ha segítséget kér tőle, általában kioktatja, hogy miért nem tudja megoldani egyedül a feladatot. Szerinte türelmetlen és elutasító a férje. S attól félt, hogy a fiúnak önértékelési problémái lesznek az apai támogatás hiánya miatt.

Azt akarták, hogy én mondjam meg melyiküknek van igaza. Ez persze nem jöhetett szóba. Sem a coach, sem a mediátor nem tehet igazságot a felek között.

Igyekeztem megláttatni velük, hogy mi a saját álláspontjuk zsákutcája, s hogyan közelíthetnének a másikéhoz, kialakítva egy közös új hozzáállást.

Különböző kérdésekkel, gyakorlatokkal igyekeztem rávenni őket, hogy kicsit a másik álláspontjába is gondoljanak. bele. Nem sok sikerrel jártam.

Eléggé el voltam keseredve. Úgy éreztem, hogy nem jutok velük előbbre.

Ekkor támadt egy mentő ötletem.

Azt javasoltam nekik, hogy játszunk egy kicsit.

Szerencsémre hajlandónak mutatkoztak a játékra. Megkértem őket, hogy cseréljenek helyet. Az volt a feladatuk, hogy „játékból” a másik álláspontját kellett megvédeniük, úgy kellett tenniük, mintha az a sajátjuk lenne.

Ezt még kevésnek éreztem, féltem, hogy ímmel-ámmal fogják csak csinálni. Mivel tudtam, hogy szeretnek versengeni, s általában mindenáron győzni akarnak, tétet is vittem a gyakorlatba:

– Aki meg tudja győzni a másikat vagy engem a saját álláspontjáról, annak elengedem a mai foglalkozás díját. (Felesben fizették a foglalkozásokat.)

Láttam, hogy ez már hatással van rájuk. Nem az összeg nagysága, mivel az nekik nem volt gond, hanem inkább maga a kihívás.

Kiderült, hogy mégiscsak figyeltek egymásra, mert több olyan érvet felsorakoztattak, amit a másik már elmondott korábban a másik oldalon.

Nagyon érdekes vita kerekedett ki belőle. Negyedóra múlva már olyan hévvel védték a korábban „hülyeség”-nek titulált álláspontot, mintha mindig is azt hajtogatták volna.

Egymást persze nem sikerült meggyőzniük továbbra sem.

Még jó darabig tudták volna folytatni, de vége felé járt az időnk, ezért így fordultam a feleséghez:

– Engem meggyőzött!

Ő diadalmas mosollyal fordult a férje felé, én viszont folytattam:

– S Ön is meggyőzött! – ez már a férjnek szólt.

Az Ő arcán is megvillant a győzelem büszkesége, elégedetten pillantott a feleségére.

Hamar átlátta a helyzetet.

– Akkor most ez egy ingyenes foglalkozás volt? – nézett rám kajánul.

– Így van – hagytam helyben – de mivel még van tíz perc, arra kérném önöket, hogy ismét cseréljenek helyet.

Megtették, amit kértem.

– Most pedig folytassuk a játékot így. Kérem, folytassák a vitát az eredeti álláspontokkal!

Egy darabig nem tudtak megszólalni.

Az én fizetségem azért az óráért ez a pillanat volt. Amikor láttam az arcukon a meglepetéssel vegyes döbbenetet. Tudtam, hogy megértették a lényeget. S nem csak úgy aggyal, hanem egész lényükkel.

Vannak megfizethetetlen élmények. Nekem ez egy ilyen pillanat volt. Nem bántam, hogy nem kaptam pénzt érte. Sokkal többet kaptam annál.

Ez az ülés mindhármunk számára felejthetetlennek bizonyult, s a közösen átélt élmény egy kis láthatatlan szállal azóta is összeköt bennünket. Persze volt köztük azóta is vita többször. De elég egy szóval, vagy mozdulattal emlékeztetni őket erre az esetre, s már ki is zökkenek a vitából. Ilyenkor jön egy összenevetés, s mindketten tudják, hol hibáztak ismét. Általában sikerül is hamar közös nevezőre jutniuk.

Számomra ez az igazi szépsége a coaching-nak. Azok a pillanatok, amikor sikerül áttörést elérni egy kliens addigi gondolkodásmódjában.

Mikor a szemem előtt születik meg egy új felismerés egy emberben, ami aztán törvényszerűen pozitív változást hoz az életében.

Sokszor nehéz ez a szakma, de ezekért a történésekért megéri kitartani.